Site Loader

Kedves Szülők, Diákok, Érdeklődők!

 

Istentiszteleteinket ezentúl heti rendszerességgel megosztjuk Önökkel ezen az oldalon.



Igét hirdetett 2020.november 16-án, Juhász Pál Balázs katolikus hittanár

 2514Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. 15Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. 16Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. 17Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. 18Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. 19Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott. 20Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. – 21Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 22Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. – 23Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 24Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. 25Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. – 26Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. 27Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. 28Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! 29Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. 30Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. (Mt 25,14-30)

 Az egyházi év végéhez közeledve a liturgiában Jézusnak a második eljöveteléről, a világ beteljesedéséről szóló tanítását olvassa az Egyház. Ebből a példabeszédből három rövid gondolatot kínálok további elmélkedésre.

 1. A keresztények rég feladták Jézus második eljövetelének hitét. Az európai kereszténység kiválogatta magának a szimpatikus jézusi igéket (például megbocsátás, szeretet, testvériesség) és az újszövetségi tanítás jelentős részét zárójelbe tette, érvénytelennek ismerte el. Ilyen például Jézus foganása a Szentlélektől, a bűn valósága, az Egyház léte vagy éppen Jézus második eljövetele. „Lehet, hogy el fog jönni, de majd, az unokáim, ükunokáim életében, de tuti hogy én azt már nem élem meg” – gondolják sokan. Úgy rendezkedtünk be mi keresztények is itt a földön, mint a remény nélkül élő pogányok. Tele van a határidő naplónk, nem érünk rá készülni Jézus érkezésére, arra meg végképp nem, hogy be is állítson. Nekünk még sok dolgunk van: ki kell fizetnünk a hitelünket, meg kell írnunk a dolgozatunkat, be kell fejeznünk a felújítást, és így tovább. A lényegtelen dolgok elvonják a figyelmünket az egyedül lényegestől. Jézus ma arra hív, hogy gondoljuk át a fontossági sorrendet az életünkben és legyen bennünk újra belső nyitottság Rá, az Ő érkezésére. Ez a mentalitás, belső hozzáállás az egész életszervezésünkre kihat.

 2. A mai példabeszédből azt tanulhatjuk meg Istenről, hogy nagyvonalú. A szolgáira bízza vagyonát. Ez nem magától értetődő, lehetett volna másképpen is. Például egy gazdasági vezető kiválasztásával, vagy a termelés teljes felfüggesztésével. Az embernek, a gazdának bizalma van a szolgái felé. Nem keveset ad: egy talentum több, mint 26 kg súlyú arany vagy ezüst korong volt. Bőkezűen, nagyvonalúan, bizalmat szavazva ad. Személyre szabottan, differenciáltan hív a fejlődésre, az egyéni életet figyelembe véve, amit kifejez az, hogy a példabeszédben a szolgák eltérő mennyiségű talentumokat kapnak. Valamint nem csak „alapanyagot”, hanem időt is ad a fejlődésre, hiszen hosszú idő után tér vissza és tart számadást. A mi Istenünk nagyvonalú, lehetőségeket adó és személyre szabottan segítő. Követőiként nekünk is ilyennek kell lennünk, ilyenné kell érnünk.

 3. A pokol reális lehetőség. A pokol létezik és nem üres. Talán keveset beszélünk a kárhozatról, mert nem akarunk senkit elijeszteni, illetve nem tudjuk összeegyeztetni a pokol létét a mindent megbocsátó Isten-képével. Pedig Jézus tanításában egyértelműen szerepel a pokol léte és jellemzése. Újra fel kell fedeznünk és meg kell értenünk a pokolról szóló egyházi tanítást, aminek a lényege semmi más, minthogy az emberi szabad akaratot Isten komolyan veszi és a szabad akarati döntéseinknek vannak következményei. Milyen megrendítő tudni, hogy Isten komolyan vesz minket és tényleg van tétje a döntéseinknek. Isten sokszor komolyabban vesz minket, mint mi Őt, vagy mint mi önmagunkat. Az, hogy hogyan élek most, kihat arra, hogy hogyan fogok élni a jövőben. A mai példabeszéd arra is hívogat, hogy állítsuk be életünk iránytűjét a mennyek országa felé és arra felé haladjunk, döntésről döntésre, és akkor biztosan nem tévedünk el és nem kerülünk a kárhozatra.

 

Igét hirdetett 2020.11.23.-án, Koczó Pál iskolalelkész

 ”   Kedves Diákok! Kedves Munkatársak! 

 Két héttel ezelőtt – még az iskolában – Jézusnak a törvényhez való viszonyulásáról beszéltem a Hegyi Beszéd soron következett részlete alapján.  

Abból indultam ki, hogy Jézus valószínűleg szükséges védekezésként kimondta: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt.” Oda jutottunk el, hogy Jézus az írástudók és a farizeusok igazságának felülmúlását várja tanítványaitól.  

 Így olvasható a Máté írása szerinti evangélium 5. fejezetének 20. versében: Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.  

 Ami ezt a verset követi, az tulajdonképpen 6 példa az írástudók és a farizeusok igazságának felülmúlására. Ma az első példára figyeljünk. – Mt 5,21-22a 

 Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: „Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet … 

 A 6. parancsolatot (katolikus és evangélikus testvéreinknél az ötödiket), mindnyájan ismerjük: Ne ölj. Talán egyetlen más kérdésben sincs olyan széleskörű konszenzus a világon, mint abban, hogy az emberélet szándékos kioltása a legnagyobb bűn(ök közé tartozik).  

Jézus mintha más véleményen lenne. 

Szó szerint ugyanazt mondja arról, aki öl, és arról, aki haragszik testvérére: megérdemli az ítéletet.  

Egyenlő súlyú lenne a kettő? Szerintem egyikünk sem tartja egyenlő súlyúnak. Akkor miért mondja ezt Jézus? Miért mond mást, mint ami megmondatott a régieknek, amit a Tízparancsolat „szerzője”, Isten mond.  

Nem mond mást, csak mélyebbre megy: a gyökérig. 

 A gyilkosság, az ölés ugyanis csak a végkifejlet. A szándékos emberölés haragból, gyűlöletből, vagy nagyon hideg számításból, önzésből végső soron szeretetlenségből fakad.  

 Ha valakinek torokgyulladása van, az nem szüntethető meg egyszerű lázcsillapítóval. Az csupán egy tünetet enyhít. Csak az segít, ha sikerül a gyulladt torkot meggyógyítani. – Ugyanígy csak a harag, a gyűlölet, a hideg számító önzés megszüntetése, a szeretetlenség leküzdése vezet el biztosan oda, hogy nem akarja az egyik ember megölni a másikat. 

 Már többször elmondtam, hogy Jézus Isten országát (a mennyek országát) hirdette, annak közelségét, s ebből fakadóan a megtérés szükségességét. 

..,, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.  

 A több, a felülmúlás: harc a bűn ellen, nem csak annak kifejlődött, rettentő formája ellen, hanem már a bűn csírája ellen is.  

 De hát ki képes erre, ti. arra, hogy ne is haragudjon? Az ember általában túl szigorúnak, túl nehezen betarthatónak, sőt betarthatatlannak tartja azt, amit Jézus kíván. Különösen azt, amit Jézus itt a Hegyi Beszédben kíván. Valószínűleg így voltak ezzel egyes másolók is. Több kéziratban ugyanis szerepel egy kiegészítés. „ok nélkül”. Így már elfogadhatónak tartották. Így már nekünk sem lenne gondunk vele. – Okot pedig ugye mindig (könnyen) találunk. Mindent meg tudunk magyarázni, okolni. 

 Jézus azonban nem magyarázatot vár tőlünk, hanem a törvénynek, az Atya akaratának betöltését. Jézus azt kívánja, hogy szeressük a testvérünket. hogy ne legyen bennünk, harag és gyűlölet a másik ember felé. – Jézus, Atyjával egyezően szeretetet kíván.  

 Mint a 12-es diákok remélhetőleg tudják, Kálvin szerint három haszna van a törvénynek: 

tükör – segít reálisan látni magunkat. 

fék – visszatart a rossztól 

ösztöke – a jó cselekvésére ösztönöz. 

Lássuk a hármat együtt Jézus ma vizsgált „törvénye” esetében is.  

Lássuk meg a tükörben, hogy noha még nem gyilkoltunk, a bűn csírája bennünk is ott van. 

Kérjük Isten segítségét, hogy minél többször le tudjuk küzdeni már a haragot is. Ne engedjük elhatalmasodni 

S kérjük ahhoz is Isten segítségét, hogy tudjunk megbocsátani, tudjunk szeretni is.  “


2020. november 30. Halleluja – (online) igehirdetés Viczián Zsófia hittanártól

 Jó ideje egy videó jár a fejemben. Egy távoli ismerős osztotta meg a facebook-on, de azt sem tudom, hogy ő honnan kaphatta, mert a link egy cirill betűs oldalra mutat, a Google-fordító szerint egy Szergej nevű pszichológus oldalára. Szóval messziről jutott ez hozzám, mégis nagyon megérintett. 

Amit ezen a rövid felvételen látunk, annyi: nénik énekelnek. Fejkendős, egyszerű, nevetős szemű, kérges tenyerű nénik, nagymamák, otthonkában, kötényben. Egy fiatal lány kíséri őket gitáron. Meglepetés produkció ez (ezt is a fordító segítségével tudom). A Csányi Sándor-szerű főnöknek éneklik, annak irodájában, miközben az asztalon hidegtálak sorakozhatnak, az egyik néni már vett is egy töltött paradicsomot, végig a kezében tartja a tányért. Az iroda falán szokásos irodai dekorációk, a szentsarokban aranyszínű ikonképek, a másik sarokban a biztonsági kamera osztott képernyője látszik 

Amit énekelnek, a Leonard Cohen világhíres dalának, a Hallelujának egy orosz változata (amennyire be tudtam azonosítani). Cohen kanadai író, dalszerző ezt 1984-ben írta, de csak évek múlva, más zenészek feldolgozásai révén lett híres, és lett mintája nagyon sok egyházi dicsőítő éneknek – talán ti is ismertek ilyet; magára a dallamra is több „dicsi” született. Rengeteg nyelvre lefordították, magyarul is megvan, mindenféle módon előadták már, tehetségkutatótól a szimfonikus zenekarig. Sokan talán éppen a Shrek című filmből ismeritek.  

Miről szól ez a dal? Sokféle bibliai utalás van benne. Szól Sámsonról, akit addig nyaggat a szerelme, Delila, míg elmondja titkát: ereje a hajában van. A nő elárulja, elveszti erejét. De szó van benne Dávid királyról is. A lantot pengető Dávidról, aki a nyáj mellől kerül a depressziós Saul király mellé: amíg zenél neki, addig enyhülnek az uralkodó tünetei. Dávidról szól az ének akkor is, amikor már királyként a palota teraszáról megpillantja a fürdőző Betsabét – megkívánja, megszerzi, még a férjét is elteszi láb alól. És aztán megbánja a bűnét. Egyszóval a biblia hús-vér emberei vonulnak itt fel, akik korántsem tökéletesek. Férfiak, akiket a vágy elvakít. És akiknek a száján mégis ott van Isten dicsérete. 

Ez a mégis a lényeg. Hogy legyen akármilyen suta az a dicséret, az valódi dicséret mégis. Vagy hogy szólja olyan, aki már nagyon sok bűnt követett el, az, ha szívből jön, akkor is hiteles Istendicsőítés. Sőt, talán így igazán hiteles, amikor az emberi mélységből szólal meg, a bűnbánat hangján szólal meg, a szenvedély hangján szólal meg. 

Halleluja: ez a dal címe, ez a reflénje. Azt jelenti: dicsérjétek az Urat! Így fordul elő sokszor a Zsoltárok könyvében. És ha nem is pontosan ezzel a szóval, de ezt mondják a betlehemi éjszakán az angyalok is a pásztoroknak. (Lk 2,8-14) „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” 

A pásztorok nem voltak éppen megbecsült tagjai ennek a társadalomnak. De akiről hírt adnak, az sem éppen megbecsült helyzetben van: egy messziről jött fiatal pár kuporog egy ócska istállóban, az újszülött gyermekük mellett, aki a korabeli jog szerint egy törvénytelen gyermek, hisz a szülei nem házasok. Mária, József és Jézus. A pásztorok nem voltak különösebben műveltek, bizonyára nem tudtak írni, valószínűleg olvasni sem. Mégis hozzájuk jött az angyal: és ők mentek is, megkeresni a gyermeket. Egyszerűnek hangzik, de nem az: meghallani a jó hírt, elhinni, és elindulni, hogy elvigyük másoknak is. Aztán visszatértek, és azt olvassuk, hogy dicsőítették az Istent. (Lk 2,20) „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.” 

Ezek a nénikaki az elején említett videóban szerepelnek, nem profi énekesek. Nincsenek látványos, szép ruhában, ők maguk sem dekoratívak a szó médiapiaci értelmében; lehet, hogy kicsit hamisan is énekelnek, ki-kiesnek a ritmusból. És mégis: valami egészen átszellemült, igazi hit tükröződik az arcukon, ahogy éneklik a Halleluját. Igazi, megélt hálát, valódi Istentiszteletet látok az arcukon, a szemükben. Ki tudja hányféle nehéz vagy éppen szép élettapasztalat csillog a szemükben! Magával ragadóan kedvesek, egyszerűek, őszinték. Amilyenek a pásztorok lehettek – én valahogy így képzelem el őket is, – akik hallották az angyalokat, és felkerekedtek, vitték Máriának és Józsefnek azt, amijük volt. És aztán hálatelt szívvel mentek haza, és hálát adtak Istennek, dicsőítették őt. Várták a Messiást, aztán az angyalok megjelentették nekik, hogy eljött. Elhitték, meglátogatták, és aztán megköszönték. Miért nem ilyen egyszerű ez mindig? Miért kényelmesebb sokszor a kétkedésben megmaradnunk, vagy bonyolítanunk a dolgokat, elméleteket gyártanunk, hogy az miért is nem lehet egészen úgy, ahogy Istentől hallottuk? És miért nem indulunk el, miért nem adunk hálát? 

De jó volna nekünk is ilyen egyszerűen, igaz módon, minden különösebb manír nélkül hinni Istennek! De jó volna így dicsérnünk az Istent! Halleluja! 

Ámen.

2020. december 7-én, (online) igét hirdetett Koczó Pál iskolalelkész

 

Kedves Diákok! Kedves Munkatársak! 

 Advent második hetébe léptünk. Tegnap, a felvétel készítésének napján számtalan helyen, templomokban és otthonokban meggyújtották az adventi koszorún a második gyertyát. Noha az adventi koszorú készítésének hagyománya még 200 éves sincs, több értelmezés is terjed arról, hogy mit is jelentenek az egyes gyertyák. Ezekre most nem térek ki, csak annyit említek meg, hogy a hetek előrehaladtával egyre több világosságot adnak a gyertyák, és ez engem arra emlékeztet, hogy közeledünk ahhoz az ünnephez, amikor azt ünnepeljük, hogy eljött világunkba a világosság, a világ világossága.  

Az általa elmondott szavak egyik csodálatosan szép gyűjteményében, a Hegyi Beszédben ő a világ világossága azt is mondta tanítványainak: Ti vagytok a világ világossága. Ami az ő esetében tény. Tény volt és ma is az, az a tanítványok, a mindenkori tanítványok esetében küldetés, feladat. Hiszem, hogy iskolánk diákjai és tanárai között is többen vagyunk, akik szeretnénk betölteni ezt a (világosító) küldetésünket, talán egészen tudatosan Jézus tanítványainak tartva magunkat, talán csak annyit gondolva, hogy örömöt akarunk szerezni környezetünkben. 

A Hegyi Beszéd úgy is felfogható, mint annak részletezése, hogy mi módon terjeszthető (árasztható) a világosság.  

Pl. a törvény csupán betű szerinti betartásának felülmúlásával 

Két héttel ezelőtt azt hallhattuk, hogy megmondatott a régieknek: „Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet.” Jézus pedig azt mondta, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet. 

Ma a Máté írása szerinti evangélium ötödik fejezetének 27–28. verseit olvasom: Hallottátok, hogy megmondatott: „Ne paráználkodj!”Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében.  

A két héttel ezelőtti és mai téma között vannak hasonlóságok és vannak különbségek. Mindkét esetben a Tízparancsolat egy-egy parancsát idézi fel Jézus úgy, mint ami megmondatott korábban.  

Hasonlóság az is, hogy mindkét parancsolat megszegését halállal büntetni rendelték egyes ószövetségi törvények.  

E tekintetben óriásit változott a világ. Hiszen míg az emberölés ma is szigorú büntetéssel sújtandó a mai magyar büntetőtörvénykönyv szerint is, a házasságtörést, a paráznaságot nem tárgyalja büntetőbíróság.  

Igaz viszont, hogy bár ma Magyarországon senkit nem csuknak börtönbe paráznaságért, erkölcsileg mégis sokkal súlyosabb megítélés alá esik, mint mondjuk a börtönnel is sújtható lopás vagy adócsalás.  

Hittanórákon több diák is nyilatkozott már úgy, hogy a „megcsalást” a megbocsáthatatlan bűnök közé sorolja.  

Fel szokott persze vetődni a kérdés, hogy mi számít „megcsalásnak”. Már egy csók is? Már egy csábító pillantás is? Nem sorolom.  

Amit Jézus mond ebben a kérdésben a tanítványainak, az szinte ugyanaz, amit az emberölést, ill, a haragot illetően mondott. Nem csak az lehet bűn, amit meg is teszünk, hanem már az is lehet bűn, amit gondolunk, amit a szívünkben követünk el.  

Mit látunk, ha Jézus eme szavainak tükrébe nézünk?  

Hányszor követtünk már el szívünkben bűnt, hűtlenséget társunk/szerelmünk ellen, aki abban a hitben volt, hogy számíthat hűségünkre? Másrészt hányszor voltak olyan gondolataink, melyek kialakult párok szétrobbantását, a pár egyik tagjának elhódítását célozták? – Nem az a cél ezzel a tükörbenézéssel, hogy magunknak mentséget keresve azt mondjuk/hazudjuk magunknak (ha hazugság), hogy egyszer sem. Az a cél vezessen minket, hogy a bennünk levő sötétség rovására növekedjék bennünk a világosság e kérdés vonatkozásában is. 

Kérjük Isten segítségét, hogy egyre nagyobb legyen bennünk és környezetünkben a világosság minden vonatkozásban, párkapcsolatainkban is! 

Ámen 

 Istenünk, Édesatyánk! A minket körülvevő világ külső-belső sötétsége, a rövidülő nappalok és a nem javuló járványhelyzet is növeli bennünk a világosság utáni vágyat. Magasztalunk azért, hogy Jézus Krisztus tanításával és életével is hozott világosságot. Segíts, hogy teret engedjünk magunkban az általa hozott világosságnak, és mi magunk is tovább-sugárzói legyünk. Kérünk könyörülj meg a gyógyulásra váró betegeken, a társra váró magányosokon, a megértő szavakra váró elcsüggedteken! Adj erőt és bölcsességet a tanuláshoz, a gyógyítóknak, ápolóknak a betegekért végzett munkához! Adj derűt és békességet mindnyájunknak!

Ámen 

 

2020. december 14-én igét hirdetett Koczó Pál iskolalelkész

 

Kedves Diákok! Kedves Munkatársak! 

 

Advent harmadik hetébe léptünk. Ezt megállapítva egyszerre jut eszembe az idő ciklikussága és az idő előrehaladása, múlása. Van, ami évről évre visszatér: pl. a naptárban a decemberi hónap, az advent, a karácsony vagy éppen a téli szünet. Ugyanakkor semmi sem ismétlődik tökéletesen ugyanúgy. Ebben a járvány által meghatározott 2020-as évben ez különösen megmutatkozik. De más években is voltak, vannak, lesznek változások. Ezért beszélünk joggal múltról és jövőről. Adventben és karácsonykor évről évre felidézzük a múlt egy nagyon jelentős eseményét: az Úr immár kicsit több, mint 2000 évvel ezelőtti eljövetelét, másként: a názáreti Jézus Betlehemben történt megszületését. Ugyanakkor előre is tekintünk. A „2. adventben” élve várjuk Jézus Krisztus visszajövetelét. A múltbeli esemény nagyon távoli, a jövőbeli esemény idejéről nincs információnk. Eljöhet viszont a mi mostani életünkbe az Úr, ha nyitottan és aktívan várjuk. Ha engedjük, hogy az Isten feltétlen szeretetéről szóló örömhír átjárja egész valónkat, és ha igyekszünk mindennapi cselekedeteinkkel is igazodni az Úr Jézus Krisztushoz.  

  

A Jézus Krisztus szavait elénk adó Hegyi Beszédből egy héttel ezelőtt a következőket olvastam fel: Hallottátok, hogy megmondatott: „Ne paráználkodj! ”Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. – A folytatásban riasztó és könnyen félreérthető szavakat olvashatunk.  

Mt 5,29–30 Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és vesd el magadtól, mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, mint ha egész tested vettetik a gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és vesd el magadtól, mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, mint ha egész tested vettetik a gyehennára.  

Micsoda? Mit mond itt Jézus?  

Hogyan értsük ezt? Semmiképpen se szó szerint. Ahogy nem értjük szó szerint azt sem, amikor Jézus arról beszélt, hogy a más szemében szálkát észlelő ember előbb vegye ki a saját szeméből a gerendát. Azt persze könnyebb megérteni, hogy ott arra hívta fel Jézus a figyelmet, hogy az ember először a saját hibáival nézzen szembe, és utána tegye szóvá más hibáját, bűnét.  

De mit akart Jézus azzal mondani, amit az előbb olvastam fel?  

Először egy nagyon kemény, de valós kérdést hozok ide szemléltetésül. Előfordul, hogy egy súlyos érszűkületes beteg életét már csak azzal tudják megmenteni, hogy levágják az egyik lábát. 

Ez persze hála Istennek nem túl gyakori eset, az azonban már igen, hogy az embernek – akár egészségügyi, akár pl. tanulmányi kérdésben – a saját érdekében (!!) fel kell hagynia valamivel, radikálisan változtatnia kell megszokott gyakorlatán.  

Miután megtudja valaki, hogy cukorbeteg, glutén- vagy laktózérzékeny, attól kezdve nem étkezhet úgy, ahogy megszokta, szeretné. Kénytelen megfosztani magát bizonyos ételektől. Rövid távon rosszabbul jár, mert nem élvezhet bizonyos ízeket, hosszabb távon azonban ez az ő érdekét szolgálja. Bizonyos szempontból az is hasonló, mikor valaki rádöbben, hogy áhított továbbtanulási célját csak úgy érheti el, ha feladja kényelmességét, lustaságát.   

Nemrégiben akaratlanul is végighallgattam egy telefon-beszélgetést, melyben valaki hosszan győzködte a vonal másik végén levő férfit, hogy minden erejével igyekezzen elfelejteni azt a nőt, akiről teljesen biztosan tudja, hogy nem lenne méltó társa, s aki mégis elő-előjön a gondolataiban. Valami ilyesmit mondott neki az, akit hallottam: „Amikor eszedbe jut, tudatosan verd ki a fejedből”. 

 

Talán sikerült a különböző példákkal rámutatnom arra, hogy mi is lehet – véleményem szerint – Jézus riasztóan hangzó szavainak az értelme: Azt, ami bűnre visz, távolítsd el az életedből, mert hosszú távon az szolgálja az érdekedet, hogy megtedd ezt a lépést.  

Bármilyen kedves, vagy kellemes, kellemesnek tűnő vagy csábító legyen is az, állj ellent határozottan. Tedd lehetetlenné, hogy „a kívánság megfoganva bűnt szüljön”. – ezzel emlékeztetek Jakab levelének múlt héten hallott szavaira. 

Akkor lesz könnyebb így cselekedni, ha hosszabb távra, messzebbre tekintünk. A földi életen is túlra. 

 

Készülés közben nem tudtam szabadulni két sortól, ami gyermekkoromtól belém ivódott. A szüleim szobájának falán bekeretezve volt olvasható az a fohász, ami ezzel a két sorral kezdődött, s amit különös betűi miatt szívesen silabizálgattam gyermekként, s eközben észrevétlenül megtanultam két sorát. – Mivel sajnos nincs meg ez nekem interneten próbáltam rátalálni. Sikerült. Egy 8 soros ének. Címe „Fohász” Azt a bizonyos két sort most két másikkal kiegészítve olvasom. 

 

Mi hozzád von, ó add meg azt.  

Vedd el, mi tőled elszakaszt,  

Magamtól vedd el önmagam,  

Add, hogy tiéd legyek Uram 

 

Szeretném, hogy újra meg újra ezt gondoljam, így gondoljam, ezt kérjem.  

A 11.b református hittanosait arra a Bonhoeffer-versre is emlékeztetem, amit nemrég olvastak.   

 

Istenünk! Ma is hálát adunk Neked azért, hogy adtad nekünk Jézus Krisztust. Köszönjük, hogy szándékod és szándéka szerint megváltónkul jött el ebbe a világba. Köszönjük a tanítását is Köszönjük a ma hallott szavakat is. Segíts, hogy meg tudjunk szabadulni attól, ami bűnre vinne, ami Tőled elválasztana. Köszönjük Istenünk a kapott gyógyulásokat, és a megőrzött egészséget testi és lelki vonatkozásban egyaránt! Imádkozunk azokért a társainkért, akik még mindig, vagy éppen mostanában érzik különös szükségét segítségednek! Áldd meg a karácsony előtti utolsó iskolai hetünket! Ámen  

 

A Sylvester János Református Gimnázium és Technikum ádventi/karácsonyi istentisztelete Koczó Pál iskolalelkész szolgálatával, 2020. december 18-án.

2020. január 4-én igét hirdetett Juhász Pál Balázs katolikus hittanár

 

21Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe 2és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” 3Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. 4Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. 5„Júda Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: 6Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” 7Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. 8Aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek – mondta – s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” 9Azok meghallgatták a királyt és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10A csillagot megpillantva nagyon megörültek. 11Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. 12Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1-12)

 

A mai alkalommal – ezen rendkívül gazdag evangéliumi szakasz alapján – csak egyetlen gondolatot kínálok további elmélkedésre.

            Miért vezette a csillag Jeruzsálembe a bölcseket? Miért akarta Isten, hogy előbb Heródes királlyal találkozzanak? Miért nem vezette őket egyből, közvetlenül Betlehembe? Ha egyből a kis Jézushoz mennek, akkor a gonosz és véreskezű Heródes király számára nem derül ki a Messiás születése. Miért vezette hát a Szabadító eljöttét hirdető csillag Jeruzsálembe a bölcseket?

            Véleményem szerint azért, hogy a bölcsek által még a gonosz és véreskezű Heródest, még az Isten-követésben hűtlenkedő jeruzsálemi embereket is meghívja a Megváltóval való szeretetközösségbe. Nekik is felkínálja, már az üdvösségtörténet beteljesedésének elején, a megígért Messiás megszületésekor a megtérés és az üdvösség lehetőségét. Isten nagyvonalú. A gazdag és gonosz király, az előkelő fővárosiak, a szegény, vidéki pásztorok, az idegen, pogány bölcsek mind-mind meghívást kaptak – ki így, ki úgy – a kis Jézus jászolához, hiszen Ő egyetemes Megváltó, mindenkiért eljött. Vannak, akik elfogadták ezt a meghívást, és vannak, akik nem. Szabadon döntött mindenki. Heródesék szabadon utasítják el a közösséget Jézussal és döntenek úgy, hogy gyilkossá válnak. A pásztorok és a bölcsek szabadon igent mondanak a meghívásra és erőfeszítést tesznek a találkozás létrejöttéért. Mindkét oldalon döntés és cselekvés, csak az egyik halált, a másik életet hoz. Isten azt akarja, hogy sikerüljön bennünk az élet, de a döntést a mi kezünkbe adta, mert nem programozott robotoknak, hanem szabad embereknek teremtett minket. Felkínálja a segítségét, a bölcseknek éppen egy csillagot, Heródesnek a bölcseket, nekünk a Szentírást és az Egyházat.

            A 2021-es esztendőnek az igazi tétje nem az, hogy mikor kapjuk meg az oltást, hogy túléljük-e ezt az egészet, vagy, hogy újra lesz-e korlátlan fogyasztói társadalom, hanem az, hogy mi melyik csoporthoz fogunk tartozni: a Gyermek Jézus meghívását szabad akaratból és döntésből elfogadók, vagy elutasítók közé. Csak ez számít. Minden más csak másodlagos.

Döntsünk.

Helyesen.

Igét hirdetett 2020. január 11-én Koczó Pál iskolalelkész. 

5Móz 24,1                          

Mt 5,31–32a

Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és a férje lesz, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy bocsássa el a házától.

Megmondatott ez is: „Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet!” Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt

Sokat töprengtem azon, hogy a Hegyi Beszédről a tanév elején elkezdett sorozat keretében beszéljek-e arról a témáról, ami most következik soron.

Egyrészt arra gondoltam, hogy ez a téma nem érinti a középiskolás diákokat, hiszen – tudomásom szerint – egyikük sem kötött még házasságot.

Amikor azonban a téma elhagyására hajlottam, az is eszembe jutott, hogy tisztességtelen lenne ha én, mint elvált lelkész „kikerülném” ezt a kérdést.

Egyébként pedig éppen személyes tapasztalatból is tudom, hogy egy válás nagyon is érinti a váló felek gyermekeit. A körülményektől függő mértékben, de mindenképpen megnehezíti az életüket.

Mivel pedig a jelenlevő diákok között is sokan vannak érintettek, akiknek a szülei régebben vagy a közelmúltban váltak el, vagy éppen most vannak válófélben, akár azért is lehet haszna a Hegyi Beszéd eme részét, ill. ennek kapcsán a válás kérdését átgondolni, mivel hozzásegíthet valakit ahhoz, hogy kicsit jobban értse azt, ami vele, körülötte történik.

A válást, a házasság felbontását illetően gyakran fogalmazódik meg – keresztyének körében is – így a kérdés: Szabad-e? Szabad-e elválni? – Már ez a kérdés sem jó. Miért vetődik fel ez egyáltalán?

Két szélső megközelítést említek meg

  • könnyelmű: … legfeljebb elválunk …
  • könyörtelen: szigorúan tilos, semmi szín alatt nem szabad elválni.

Úgy tűnik, hogy Jézus szavai (32) némi engedménnyel a szigorú álláspontot támasztják alá: Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt.

Ez a 3. olyan Jézus-mondás a Máté írása szerinti evangélium 5. fejezetében, amit az „antitézisek” közé sorolunk. Jézus mindannyiszor így kezdi: Én pedig azt mondom. Az első két esetben a Tízparancsolat 6. és 7. (ill. 5. és 6.) parancsolata volt a kiindulópont. Ezúttal egy másik ószövetségi rendelkezés, az, amit felolvastam Mózes 5. könyvének 24. fejezetéből.

Ez a válólevélről szóló rendelkezés a maga korában „haladónak” mondható, a nő védelmét szolgálta. A nő akkoriban szinte „tulajdona” volt a férjének. Az egyedülálló nő pedig gazdasági, erkölcsi és jogi tekintetben is kiszolgáltatott helyzetben volt. A válólevél „igazolta” őt. – Igaz egyúttal a férfi számára is leegyszerűsítette a válást, pontosabban a felesége elbocsátását. Lehetett úgy is felfogni (és alkalmazni) ezt a rendelkezést, hogy bármilyen indok elég a váláshoz, csak azt rögzítenie kell egy dokumentumban, a válólevélben.

Igaz, létezett szigorúbb felfogás is, amely csak akkor engedte meg a válást, amikor a feleség gyakorlatilag már felrúgta azt, vagyis csak házasságtörés esetén.

A megengedőbb és a szigorúbb felfogás is jogi megközelítésű: azt taglalják, hogy mit és hogyan szabad megtenni (persze a férfi szemszögéből).

Ezzel szemben Jézus – nem beszél szabadról és „nem szabadról”, – hanem egyszerűen kijelenti, hogy az a férfi, aki elbocsátja a feleségét, ezzel gyakorlatilag házasságtörővé teszi őt. Mindez tény és logikus következtetés.

Jézus tehát Isten akaratával szemben állónak, bűnnek mondja a válást? Az egyszerű válasz: igen. Igen, ugyanúgy bűnnek mondja, ahogyan a haragot is, és ahogyan az is bűn, ha valaki gondolatban hűtlenné válik.

De mi van akkor, ha a társ – a feleség, a férj – paráznaságot követ el, megcsalja a másikat? Erre a nyilván sokakban felvetődő kérdésre válaszul fűzi be Jézus szavaiba az evangélista (?), a gyülekezet (?) – azt, hogy paráznaság esetét kivéve. Így már elfogadhatóbb. Hasonló ez a kivétel-befűzés ahhoz, ami az első antitézisnél történt a kéziratok egy részében ez olvasható: az Én pedig azt mondom nektek, hogy aki – ok nélkül – haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet.

Mai igénk a paráznaság esetét kivéve szavak beiktatásával elfogadhatóbbá válik. Ezzel együtt ismét jogi megközelítésűvé válik.

Jézust azonban nem érdekli a jog. Nem mérlegeli a betarthatóságot. Azt jelenti ki, hogy mi felel meg Isten akaratának, s mi nem. Ami pedig nem felel meg az bűn. Hiába talál rá az ember magyarázatot. Mert talál.

Isten akaratának az felel meg, hogy két ember akkor kösse össze az életét, ha szeretik egymást. Ha pedig fellép a szeretetlenség, az már maga bűn. Ami abból fakad az is bűn. Mondom ezt elvált emberként is. Magyarázatom nekem is van. Jézus azonban engem is szembesít Isten akaratával.

Világosan kell látni azt is, hogy amint nem csak a gyilkosság ellentétes Isten akaratával, hanem a már a harag is, nem csak a megtörtént házasságtörés, hanem már az arra gondolás is – ugyanígy nem csak a bíróság által kimondott válás bűn Isten előtt, hanem már az út kezdete, a szeretetlenség megjelenése is.

Rosszul tesszük, ha Jézus szavai megrettentenek, vagy ítélkezésre késztetnek minket. Az a cél, hogy minél őszintébben törekedjünk szeretni felebarátainkat, és különösképpen azt, akit társunknak választunk.  Isten segítsen minket ebben. Ámen


Igét hirdetett 2020. január 18-án Binder Anita katolikus hittanár.

Áldás békesség!

Isten igéjét olvasom Szent Pál Kolosszeiekhez írt leveléből, a 3 fejezetből, a 12. és a 13. verset.

Testvéreim!
Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Bocsássatok meg ti is úgy, ahogyan az Úr megbocsátott nektek. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.

Ezt a szentírási rész szent család vasárnapján olvassuk fel mi katolikusok, amely idén közvetlenül a karácsony utánra, 27-edikére esett, tehát még a karácsonyi ünnepkörhöz tartozik. Azért vettem elő most mégis ezt a részt, mert Koczó Pál tanár úr múlt héten egy nagyon fontos témát járt körbe, onnan is gondolom, hogy fontos volt, mivel sok visszajelzés érkezett önöktől diákoktól, nagyon is érintettnek érezték magukat a témában.

Tanár úr a válásról, házasságról, párkapcsolatokról beszélt, én pedig szeretném most a családdal folytatni. A fenti szentírási rész nagyon tág, sokat lehetne beszélni róla, nem fogok tudni mindent érinteni. De azt láthatjuk benne, hogy rögtön az elején tanácsokat ad Pál arra vonatkozóan, milyen is a „jó” család, milyen a keresztény család, milyen az a szeretetközöség, amely valószínűleg, lehetőség szerint nem fog válással, felbomlással végződni.

Irgalmasság, jóság, szelídség, türelem. Nehéz dolgok. Irgalmasnak lenni a másik iránt, akkor is, amikor peid olyan szívesen a szemébe mondanám, azt a bizonyos fájó igazságot. Jóság, jónak lenni valakivel, amikor meg is leckéztethetném, hisz megérdemelné, a sok bántás miatt, amit ő elkövetett. Vagy lehetnék közömbös is, és nem foglalkoznék vele, nem venném észre, hogy ez a bizonyos családtagom egyáltalán ott van.

Szelídség és türelem. Szerintem nem kell magyaráznom, milyen az, a mikor már nem vagyunk szelídek, amikor már nem vagyunk türelmesek, amikor így szoktuk mondani, elgurul a gyógyszer. Az egymás bántása, akár szavakkal is, kínt okoz a másiknak, és nagy sebeket ejthetünk a másikon, főleg azokon, akik közel állnak hozzánk.  Ne tegyük. Vagy inkább így fogalmazok: előzzük meg. Mondjuk ki a saját sérelmeinket még akkor, és úgy, ahogy azok nem bántóak, próbáljuk mindig megbeszélni azokat, mielőtt felgyülemlenek. És főként vállaljuk fel a sérelmeinket, tudatosítsuk, hogy azok léteznek, ne söpörjük őket a szőnyeg alá.

Viseljük el egymást, folytatja Pál. Látják, az Isten tudja, hogy néha csak erre vagyunk képesek, nem is kér tőlünk néha többet, minthogy elviseljük a másikat. Mit jelent a másik elviselése? Megengedem neki, hogy legyen. Nem akarom, hogy bárcsak itt se lenne. Van apám, ő az. Van anyám, ő az. Vannak testvéreim, ők azok. Aztán később van férjem, feleségem, ő az, vannak gyermekeim, ők azok. És megengedem nekik, hogy az életemben ők létezzenek. És ha már idáig eljutottam, ha sikerül elviselnem őket, a következő lépés, hogy szeretem is őket, ezen az elviselésen felül.

Megbocsátás. Milyen elgondolkodtató. A másokkal való együttélésben okvetlen kapunk sebeket. A másik nem tökéletes, mi sem vagyunk azok, elfogy a türelmünk, elfogyunk, bántjuk egymást sokszor sokféleképpen, akarattal, vagy akaratlanul. Ezekre a sebekre pedig az egyetlen gyógyír a megbocsátás. Érdekes, hogy Pál nem arról ír, kérjetek bocsánatot, azt mondja, bocsássatok meg. Sokszor előfordul, hogy az illető, aki megbántott minket nem kér bocsánatot. Akkor talán mi csapdában maradunk, a harag örökös csapdájában? Mert a másik nem kért tőlünk bocsánatot? Ne tegyük, magunkban, vagy Isten előtt imában, bocsássunk meg ekkor is, hogy mi magunk könnyítsünk a saját súlyunkon. Sok előadást hallhatnak a megbocsátásról, most itt, az Isten igéjében is visszaköszön mindez, fontos, hogy megbocsássunk, fontos, hogy letegyük a terheket, akkor is, ha néha nehéz elkezdeni, ha ez munkás lelki feladat. Mégis tartozunk magunknak vele.

De honnan legyen erőnk a megbocsátáshoz? Erre is megkapjuk a választ, tegyük azért, mert Isten is megbocsát nekünk. Ez lehet az az erőforrás, amely elindíthat minket a mások iránti megbocsátás útján, a saját utunkon.

Végül pedig a szeretet. Mindezt, az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget, a türelmet, és a megbocsátást, mindezt egyetlen dologgá ötvözhetjük – ez maga a szeretet. Ez jó, ha vezérli életünket, családi életünket, kapcsolatainkat. Ez az, ami aztán soha el nem múlik, ami megmarad, és amire, mint a sziklára építkezni lehet.

Imádkozzunk.

Kérünk téged mennyei atyánk, add, hogy családjainkat a szeretet vezérelje, hogy emberi kapcsolatainkban megjelenjen az igaz szeretet. Áraszd ránk a te szent kegyelmedet, a szeretetet, hogy az általad tervezett módon élhessünk, nagyobb sérülések, és kudarcok nélkül. Add meg pedig, ha a kudarcok mégis bekövetkeztek, bekövetkeznek életünkben azokat mégis a te dicsőségedre fordítsuk. Ámen.

Most pedig mondjuk el közösen az Úr imáját:

Mi atyánk…

Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és elméteket Jézus Krisztusban.

Ámen.

Dicsértessek a Jézus Krisztus, Áldás Békesség!

Igét hirdetett 2021.február 1-jén Koczó Pál iskolalelkész

 

2Móz 20,7 : Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét!

2Móz 20,16: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

3Móz 19,12: Ne esküdjetek hamisan nevemre, mert meggyalázzátok Istenetek nevét. Én vagyok az Úr!

5Móz 23,22a: Ha fogadalmat teszel Istenednek, az Úrnak, ne halogasd annak a teljesítését.

Mt 5,33–37 Hallottátok azt is, hogy megmondatott a régieknek: „Ne szegd meg esküdet, hanem teljesítsd az Úrnak, amit esküvel fogadtál!” Én pedig azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: sem az égre, mert az Isten trónusa, sem a földre, mert az lábainak zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa; de ne esküdj saját fejedre sem, hiszen egyetlen hajszáladat sem teheted fehérré vagy feketévé. Ellenben, ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van.

Ma az esküről lesz szó. Mi is az eskü? Az elértéktelenedett szavak megtámogatása

  • vagy valaki/valami nagyra – sokszor Istenre – hivatkozással → ő a tanúm,
  • vagy önátkozás formájában – „szakadjon rám az ég” … „itt süllyedjek el”
    • Az is önátkozás, amikor az „Isten engem úgy segéljen/segítsen” szavakat mondja valaki. Csak akkor segítsen meg, ha ígéretemnek megfelelően cselekszem.

Az eskü két fő típusa tartalmi szempontból

  • Egy múltbeli, vagy éppen most történő eseményről tett állítás, tanúvallomás igaz voltának megtámogatása
  • Egy ígéret esküvel való megerősítése

Kénytelen vagyok egy fordítási kérdést is megemlíteni: A görög szöveg szerint az mondatott meg a régieknek, hogy Οὐκ ἐπιορκήσεις – Ez két dolgot is jelenthet: Ne esküdj hamisan (így Károli, az 1990-es protestáns fordítás és a katolikus fordítás is). Ebben az esetben az állítások (a hamis állítások) esküvel történő megerősítésének tilalma Jézus szavainak kiindulópontja.

Ám azt is jelentheti a két görög szó, hogy ne szegd meg esküdet (RÚF 2014) ezt olvastam fel. Ebben az esetben az esküvel megerősített ígéret megszegése tiltott.

Az ószövetségi törvények – sok más nép törvényeihez hasonlóan – a hamis tanúzást természetesen tiltják, a hamis eskü tilalma viszont csak abban az összefüggésben található meg az Ószövetségben, hogy amennyiben valaki Isten nevét használva hamisan esküszik, akkor azzal meggyalázza Isten nevét. – Isten nevének szentségét védi itt a tiltás.

Az Úrnak tett ígéret, fogadalom megtartása parancs az Ószövetségben, de nincs összekapcsolva az esküvel.

Mit mond Jézus azzal szemben, hogy

  • Ne esküdj hamisan!
  • Ne szegd meg esküdet

… egyáltalán ne esküdjetek!

Ennek az alapvető kijelentésnek a megerősítése néhány példán keresztül történik. – Az első három példa azt mutatja nekünk, amikor valami nagyra akartak esküdni, Istent azonban – nagyon helyesen – nem akarták közvetlenül belerángatni az emberi ügyletekbe. De hiszen közvetve mégis ezt teszitek – mondja Jézus – az égre, a földre és Jeruzsálemre esküdve is. Pedig Isten nincs az ember hatalmában.

Ám nincs értelme annak sem, hogy az ember a saját fejére esküdjön, hiszen még arra sem képes, hogy a haja színét megváltoztassa. A hajfestést persze ismerték már az ókorban is, itt a természetes megváltoztatásról van szó. Nincs értelme az önátkozásnak, az önátkozást használó eskünek sem.

Mit tegyen az ember eskü helyett? – A Mt 5,37-ben így szól a válasz erre a kérdésre: ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem. – Egyenesség, igazmondás, egyértelműség.

Természetesen, ha valaki azt mondja, hogy a szeretet parancsolata ezt is viszonylagossá teszi, azt mondom igaza van. Van kivétel! De ne a kivétel legyen a szabály.

… egyáltalán ne esküdjetek!

ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem.

Egyházi emberként önkritikusan, egyházkritikusan el kell mondani, hogy a konstantinuszi fordulat óta számtalan „szelídítési kísérlet” történt. Kálvin részéről is. Inkább kisebb létszámú egyházi közösségek (pl. a nazarénusok) vették teljesen komolyan Jézus eme szavait

Befejezésül, némileg kiegészítésül két dologra buzdítom magunkat:

  • Ne esküdözzünk! Ne legyen rá szükség.
  • Ígéreteink, fogadásaink végén ne használjunk önátkozó formulát („Isten engem úgy segéljen/segítsen), hanem inkább kérjük Isten segítségét, hogy meg tudjuk tartani ígéretünket. Ámen

Imádság: Mennyei Atyánk! Bocsásd meg azokat a bűneinket, amik az előző percekben eszünkbe jutottak. Segíts, hogy amit Jézus szavai nyomán megértettünk, azt meg is tudjuk élni. Gyógyítsd betegeinket, bármilyen betegség gyötri is őket! Vigasztald a lelki gondokkal küszködőket! Hallgasd meg a hozzád szálló fohászokat! Ámen

 

Igét hirdetett 2021.február 8-án Koczó Pál iskolalelkész

2Móz 21,23–25: Ha … nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.

Mt 5,38–41: Hallottátok, hogy megmondatott: „Szemet szemért, fogat fogért.” Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is! Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is! Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre! 

 

Ahogy haladunk előre a Máté írása szerinti evangélium 5. fejezetének, a fejezet második felének olvasásával, úgy érzem egyre kényelmetlenebbül magamat. Miért? Azért, mert ezeket az ún. antitéziseket, vagyis a régiek által mondottakat és a velük szemben Jézus által mondottakat látva/hallva

  • egyrészt – Jézustól megragadott, Jézus követni kívánó emberként, magamat keresztyénnek valló emberként – tudom, hogy Jézus véleményével kell/illik, jó egyetértenem, sőt azonosulnom,
  • másrészt viszont többször arra döbbenek rá, mintha a másik – a régi – vélemény állna közelebb. hozzám.

Úgy vélem, ezzel nem vagyok egyedül, s ezért többes számban is folytathatom. Van, amikor – Jézus szavait hallva – berzenkedik az igazságérzetünk, vagy éppen úgy gondoljuk, hogy bár eszményi az, amit mond, de a való életben nem alkalmazható. – Még ha elvben a jó érzésünkre hallgatva Jézusnak adunk is igazat, mindennapi reagálásaink mást mutatnak.

Nem úgy van, hogy a ma hallottak közül is inkább a Szemet szemért, fogat fogért mondja ki a mi álláspontunkat? „A bűnt meg kell büntetni, meg kell torolni. Csak így biztosítható a törvényesség, a rend.” Akár még humánus énünket is megnyugtatjuk azzal, hogy ez mennyivel jobb, mint a sokszoros bosszú, amit ez a törvényi rendelkezés visszaszorítani hivatott. És tényleg jobb a szemet szemért elve, mint a sokszoros bosszú.

Jézus azonban egészen mást kíván: ne szálljatok szembe a gonosz emberrel.  Ezt három példával demonstrálja.

  • A leghíresebb, a legkönnyebben érthető példa: tartsd oda … arcod másik felét is! – Az arcul ütés nem annyira a testi fájdalom miatt súlyos, hanem sértés. Érthető példa, szemléletes. Csak követhetetlen. Követhetetlen?
  • A másik példa: Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is! Ennek megértésében segít a zálogadásra vonatkozó ószövetségi rendelkezés ismerete. Bizonyos jogügyleteknél, kölcsönöknél biztosítékként zálogot kellett (talán a kaucióhoz, vagy éppen az óvadékhoz hasonlítható) adni. A szegény ember gyakran rákényszerült, hogy a ruháját adja zálogul. Az ószövetségi rendelkezés: „ha a felsőruha, a kabát az, naplemente előtt add vissza, hiszen lehet, hogy az az egyetlen takarója, hideg elleni védelme” – A felsőruha átengedése lemondás a törvényben biztosított védelemről.
  • A harmadik példa: Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre! – E példa megértéséhez nem egy ószövetségi törvény, hanem a Jézus korabeli helyzet ismeretére van szükség. A megszálló római hatalom katonáinak, hatósági embereinek joguk volt a megszállt terület lakosait málhaszállításra kényszeríteni, egy bizonyos távolságra. – Jézus azt mondja: menj el vele a duplájára. Miért? Miért?

A Hegyi Beszéd szövegében nincs válasz, nincs indoklás. – Közvetlen indoklás hiányában arra a kérdésre is magam próbálok felelni, hogy hogyan tegyük ezt.

  • Ne számításból! – Ne arra számítva, hogy jobb útra, belátásra ösztönözzük a másikat. Előfordulhat ugyan (váratlan melléktermékként), hogy ez bekövetkezik, de sokszor éppen rosszat kap az ember a jóért. – Mégis!
  • Ne gúnyosan! Ne lekezelően! – Ne az „okos enged, szamár szenved” alapján, hanem szeretetből. – Szeretetből?
  • Ne rezignáltan! Ne beletörődve, józanul felmérve az erőviszonyokat → „úgysem tehetek semmit” – Nem csupán tűrésről van szó, hanem aktív cselekvésről.

Ez a magatartás provokáló, sokkoló lehet.

Ellenvetések:

  • De hiszen a gonosznak adunk így teret – Igaz.
  • Kihasználják. – Bizony sokszor.

Mi állhat Jézus szavainak hátterében? – Meggyőződésem szerint a háttérben itt is Jézus igehirdetésének fő témája, Isten országa, uralma áll. Ennek az új valóságnak az alapja Isten igazsága. Az, hogy ő szeretettel közeledik az ember felé. Határtalan szeretettel. Az Isten határtalan szeretete az arról nem csak halló, hanem azt átélő embert arra indíthatja, hogy

  • mondjon le az erőszakról,
  • a sértésre ne sértéssel válaszoljon.
  • Mondjon le az önvédelemről, jogai meg védéséről.

Lehet, hogy ezek után még inkább berzenkedünk, ill. berzenkedik bennünk valami. – Választanunk kell. Akarjuk Jézust és az ő útmutatását követni, vagy jó nekünk a meglevő gyakorlatunk? Jézus követését – hitem szerint – akkor tudjuk választani, ha engedjük, hogy hasson ránk Isten határtalan szeretete, ha engedjük, hogy hasson át minket. – Nem lesz tökéletesen jézusi a magatartásunk, ám ha engedjük, hogy hasson ránk Isten határtalan szeretetet, akkor néha-néha képesek leszünk a magunk számára is meglepően úgy cselekedni, ahogy Jézus kéri tanítványaitól. 

 

Igét hirdetett 2021.február 15-én Viczián Zsófia hittanár

Heti énekünk: 460. (Amint vagyok…)

 

A múlt héten szerdán Pécsett jártam. Reggel mentem a vonattal, délután már jöttem is vissza, hogy 8 előtt hazaérjek. Szóval elég sok volt a vonatozás abban a napban – de az az igazság, hogy nagyon jólesett, rég nem ültem vonaton. Jó volt látni az ismerős tájakat az ablakból, a tél színeit, a ködöket a Mecsek oldalában, itt-ott legelésző nyájat, és Pécs közelében pedig azt, hogy ott már kicsit tavasz van, már szépen virágzik ez-az. És ugyanezt visszafelé jövet.

Csakhogy egy idő után kezdett alkonyodni, és egyre kevésbé láttam ki az ablakon. Ahogy szürkült, sötétedett odakinn, úgy vált egyre élesebbé az a tükröződés, ami a vonat belső terét mutatta. És hát: engem. Egyre inkább csak magamat láttam az ablaküvegben: mire visszaértem Budapestre, már egészen csak ezt.

Nos, a hittantanárnak, főleg, ha azt forgatja a szívében, hogy hamarosan elétek kell állnia igét hirdetni, könnyen válnak az élete kis mozzanatai is jelentéstelivé. Banális igazságra jöttem rá: minél sötétebb van kinn, annál jobban tükröződik az ablak, és így annál jobban látom magam. A tájat, a hegyeket, a barna, fehér, vörös és lila színeket a tájban jó volt látni, magamat már nem annyira. Hogy áll a hajam? Milyen ez a ruha rajtam? Mennyire tűnök fáradtnak? És egyébként is, az előadás, amit tartani mentem, vajon jól sikerült, átment valami, értették, volt értelme? Megérte? És kivé lettem egykori egyetemista korom óta, amikor hetente vonatoztam le-föl Pécsről Budapestre?

Megrohanják az embert a kérdések. Amíg kinn világos van, amíg látom a mások életét, amíg érdekes tájak suhannak, addig ezek nem merülnek fel. De, amikor sötétedni kezd: kiélesedik az önmagunkról tükröződőd kép. Pécs felé amúgy van három alagút is, szóval még világos nappal is egy-két percig van ez az élmény: egyszercsak megjelenik az arcom, egyszercsak meglátom magamat.

Nem tudom, ki hogyan van most azzal a helyzettel, amiben élünk? A 7. és 8. osztályosoknak most volt egy nagy váltás, újra itt vagytok, visszazökkent egy kicsit a normális kerékvágásba az életetek. De a többiek és mi tanárok is zömmel azért ugyanabban vagyunk már nagyon régóta: beszélünk egy laptophoz, aminek ki tudja, mi és ki van a másik oldalán. Ti pedig ültök egymagatokban otthon, a gép előtt naphosszat. És még ki tudja, meddig tart ez? Könnyen lehet, hogy hónapokig még! Talán nem túlzás, ha azt mondom, eléggé bealkonyult azért körülöttünk, legalábbis nem éppen egy napsütötte táj jut nekem erről az eszembe.

De ha bealkonyult, talán kiélesedik az önmagunkról való képünk. A kudarc, a nehézség – akár egy betegség, egy nehéz családi helyzet, egy baleset – egyúttal lehetőség is arra, hogy magunk felé fordítsuk egy kicsit a tekintetünket, és megkérdezünk magunkról, magunktól dolgokat. Például azt, hogy mik azok a kapcsolatok, amelyek igazán fontosak nekünk? Amelyeket akkor is ápolunk, ha ez a nyomorult vírushelyzet nem teszi lehetővé a személyes kapcsolattartást? Hogy vagyunk a családunkkal: egymás idegeire megyünk lassan, vagy éppen lehetőség ez arra, hogy mélyüljön a kapcsolatunk? Vagy hogy mennyire vagyunk kitartóak? Megküzdünk a céljainkért akkor is, ha mondjuk most egyedül kellett készülnünk az érettségire, kisérettségire, vagy csak simán a dolgozatokra? És mennyire vagyunk egyenesek, becsületesek? Fontos-e a sport, a mozgás, tudunk-e figyelni a normális étkezésre és így tovább?

Odakinn bealkonyult, lehet: de akkor mit mutat a tükör idebenn? Ez az időszak lehetőség az önismeretre.

Ma február 15-e van. Az egyházi kalendárium szerint farsang időszaka, még egy pár napig, pontosan szerdáig. Ez az időszak hagyományosan a „bulis” időszak az elcsendesülős, ünnepi karácsonyi időszak után, amelynek Vízkeresztkor, azaz január 6-án volt vége. Ilyenkor lehetett kiereszteni a gőzt. Ilyenkor voltak a disznóvágások, ilyenkor megengedett volt a kicsit lazább erkölcs, a karneváli fordított világ. És mi kezdődik szerdán? A húsvétot megelőző nagyböjti időszak. Negyven nap – ínyencek kedvéért mondom, hogy a negyven úgy jön ki, hogy a közbeeső vasárnapok nem számítanak bele, mert azok mindig ünnepnapok, Jézus Krisztus feltámadására emlékezve.

A negyvenes számról lehetne hosszan beszélni, talán már mondtam is korábban: a Bibliában mindig valamilyen jelentős átmenetet jelez ez két korszak közt. A 40 napig eső eső hozta vízözönt, 40 év a zsidók pusztai vándorlása és így tovább. A böjtünk azonban leginkább erre a történetre utal, amit az Újszövetségben, az evangéliumok elején olvasunk (én most Máté evangéliumából).

(Mt 4,1-11) Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! Ő így válaszolt: Meg van írva: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, és így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: „Angyalainak parancsot ad, és kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” Jézus ezt mondta neki: Viszont meg van írva: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.

Jézus számára ekkor kezdődik az a rendkívül mozgalmas időszak, amikor járni fogja az országot, tanítványokat fog elhívni, gyógyítani és más csodákat fog tenni, és amelynek a végén – ő ezt is tudja – meg fogják feszíteni, mint egy utolsó bűnözőt. Erre készül itt, a messiási szolgálatra. Tudatosan kizár minden mást, ami elvehetné a figyelmét önmagáról: ezért megy a pusztába, azaz egy lakatlan helyre.

A küldetése kísértésekkel jár. Az első kísértés, amelyet a kísértő itt felajánl: legyél olyan messiás, aki megoldja a szociális problémákat! Adj mindenkinek kenyeret, és akkor nagyon sok követőd lesz! Ígérj jólétet, naponta „terülj-terülj asztalkám”-ot! Jézus válasza egyértelmű: nem. Mert az ember valódi, alapvető gondját nem oldja meg a jólét. A megélhetésnél több az, amit Isten kínál: a kapcsolatot vele.

A második kísértés: legyél olyan messiás, aki izgalmas csodákat tesz, és akkor mindenki hinni fog neked! Még a keresztfán is ezzel kísértik Jézust: na most szállj le a keresztről és hiszünk neked! Jézus válasza: nem. Isten nincs rászorulva, hogy csodákkal bizonygassa nagyságát, hogy egyfajta mágikus marketingtevékenységgel győzze meg a híveket. Istenhez hittel lehet kapcsolódni.

A harmadik kísértés: győzd meg a tömegeket hatalommal! Ha nem megy szép szóval, ajándékkal, nem megy meggyőzéssel, akkor jöjjön az erőszak! Sajnos az egyház is belecsúszott ebbe nem egyszer. Jézus válasza itt is egyértelmű: nem. Istenhez nem lehet senkit csatlakoztatni erőszakkal. Ahogy nálunk is ki van írva az aulába: „Nem erővel és nem hatalommal, hanem az én lelkemmel.” Az embereket Istenhez vezetni elsősorban személyes példával, személyes kapcsolattal, igazi figyelemmel, és sok türelemmel lehet. Ahogy Jézus aztán a tanítványait egyenként személyesen szólítja meg, hívja el és tereli a hit útján.

Jézus a pusztába vonult, hogy ezeket a kérdéseket végiggondolja, hogy felkészüljön. A böjt valami hasonlót jelent: itt a húsvét előtti időszakban mi is végiggondolhatjuk kicsit, hogyan is állunk a dolgainkkal, önmagunkkal és Istennel. Böjtölni nem kötelező – katolikus testvéreinknek is csak hamvazó szerda és nagypéntek a szigorú böjtös nap, nekünk reformátusoknak pedig igazából csak nagypéntek. A böjt nem a nem evésről, vagy a nem facebookozásról és hasonlókról szól. A böjt lehetőség arra, hogy ezúttal ne az ablakon túl futó tájat nézzük, hanem az ablaküvegen tükröződő önmagunkkal nézzünk egy kicsit szembe. Próbáljuk meg!

Ámen.

Igét hirdetett 2021. február 22-én Juhász Pál Balázs.

92Hat nappal később Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felvitte hármójukat egy magas hegyre. Ott előttük elváltozott. 3Ruhái olyan tündöklő fehérré lettek, amilyenre földi kelmefestő nem tud fehéríteni. 4És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. 5Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak:
– Rabbi, jó nekünk itt lenni! Csináljunk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek!
6Nem tudta ugyanis, mit mondjon, mivel annyira meg voltak rémülve. 7Jött egy felhő, amely beborította őket, és hang jött a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” 8Hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust.
9Amikor jöttek lefelé a hegyről, meghagyta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. 10Meg is tartották az utasítást, de tanakodtak maguk között, mit jelent „feltámadni a halottak közül”. (Mk 9,2-10)

Ezt a jelenetet – ami a Tábor-hegyén, Galileában történt – Urunk színeváltozásának nevezzük és a katolikus egyházban augusztus 6-án ünnepeljük.

Jézus a szenvedése előtt meg akarja mutatni isteni dicsőségét tanítványainak. Ahhoz, hogy el tudják viselni a nagypénteki hegy borzalmát, Jézus kínhalálát, szükségük van a Tábor-hegy dicsőségére, Jézus istenségének kinyilatkoztatására, kijelentésére.

Jézus valóságos Isten és valóságos ember, ennek titkát feltárja tanítványai előtt.

Ezzel a szentírási szöveggel kapcsolatban két rövid gondolatot kínálok további elmélkedésre.

  1. Jézus meghív. Lehetőséget kínál a tanítványainak ennek az élménynek az átélésére, de ez nem valósul meg az ő együttműködésük nélkül. Nem tudunk Jézussal találkozni, ha nem fogadjuk el a meghívását. Te találkoztál már Vele életed valamelyik pontján? Ha igen, mikor, mit éltél át? Ha nem, akkor van benned nyitottság arra, hogy találkozz Jézussal? Ha már nem csukod be az ajtót Előtte, az jó, az jó kiindulási pont.
  2. Jézus kommunikálni akar. Az Atya azt mondja: „Őt hallgassátok!”. Vagyis Jézus beszél, közöl valamit. Akkor is, ha nem hallom, nem hallom meg, vagy nem érdekel. Jézus kész a kapcsolatfelvételre. Ma mindenkivel és mindenhol és mindig kommunikálunk: Facebookon, Instán, Messengeren, TikTok-on, olyan embereket követünk be, akiket nem is ismerünk. Akkor Jézustól miért zárjuk el magunkat? Őt miért lehet kapásból elutasítani és nem meghallgatni? Mert félünk, hogy leleplez? Hogy nem folytathatjuk a szürke, végtelenül középszerű életünket tovább? Mert többre hív, mert változásra sürget? Mert a kényelmes, meleg, teljesen levegőtlen és beszűkült életünkből kihív és mi rettegünk a változástól? Az az Isten, Aki elvérzett értünk a kereszten, nem akar nekünk rosszat, bízhatunk benne. Beszél hozzánk, kommunikálhatunk Vele.

Most tartsunk egy kis csendet és figyeljünk a minket meghívó, velünk kommunikálni akaró Istenre.

Igét hirdetett 2021. március 1-jén Koczó Pál iskolalekész

 

Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Szólj Izráel fiainak egész közösségéhez, és mondd meg nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok – Ne gyűlöld szívedben embertársadat! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében. Ne légy bosszúálló, se haragtartó néped fiaival szemben! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr! (3Móz 19,1–2.17–18)

 

Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Ma bizonyos szempontból a 3 héttel ezelőtti igehirdetés ismétlése, másfelől az egész 5. fejezetnek az összefoglalása, megkoronázása következik.

  • Három héttel ezelőtt hallhattuk: Jézus azt kéri/várja tanítványaitól, hogy ne a megszokott módon, ne zsigerből jövő módon reagáljanak az őket ért sérelmekre: csak a legszemléletesebb példát idézem
    • aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is
  • Ez a rendkívüli reagálás csodálatot is ébreszthet bennünk, ám ugyanakkor idegennek, életidegennek is érezzük.
  • Miből fakadhat ez a rendkívüli reagálás? Mi tesz képessé valakit arra, hogy így reagáljon? – Az, ha hálás szívvel, örömmel fogadja a Jézus által is hirdetett Isten országa/uralma különös rendjét, az isteni értékrendet.
  • A Jézus által hirdetett Isten országa rendjének megfelelő cselekvés alapnormája a szeretet. Ez az alapnorma, a szeretet kerül elénk itt az 5. fejezet végén, mégpedig jézusi radikalitással.

 

A Máté írása szerinti evangélium 5. fejezetének második felében hatszor kezdődik úgy egy szakasz, hogy Hallottátok, hogy megmondatott – Ez után két alkalommal a Tízparancsolat egy-egy részlete, a többi helyen valamilyen más ószövetségi, mózesi törvény következik. Ezek mind kikereshetőek. – A ma hallott 43. v. utolsó két szavát viszont hiába keressük, így szó szerint nem találjuk meg az Ószövetségben. – Gyűlöletre közvetlenül az Ószövetség embere sem kapott parancsot.

A parancs így hangzott (Mózes 3. könyvében így olvasható): Szeresd felebarátodat, mint magadat! – Nem volt azonban mindenki számára egyértelmű, hogy ki is értendő felebarát alatt. Kit is kell szeretni? Nagyon sokan felebarát alatt csak a saját népükhöz tartozót értették.

Lukács evangéliumában van egy nagyon jól ismert példatörténet az ún. irgalmas samaritánusról. Ezt arra kérdésre válaszul mondta el Jézus, amit egy törvénytudó tett fel neki: Ki a felebarátom? Azaz, kit kell szeretnem?

Mi mit válaszolnánk, ha magunknak tennénk fel a kérdést? Milyen tág az a kör, amelynek tagjait úgy szeretjük, mint magunkat? – Lehet, hogy csak a legszűkebb család? Vagy az sem egészen? – S milyen tág az a kör, amelynek tagjait – ha nem is úgy szeretjük, mint magunkat. de – szívesen megsegítjük, ha van rá lehetőségünk? Beletartoznak még barátok, osztálytársak, ártatlanul bajba jutott honfitársaink is?

S mi van a körön kívüliekkel?

 

Isten országa/uralma rendjét említettem már ma. Kikre terjed ki Isten szeretete?

Isten szeretete nem korlátozódik egyetlen körre: ő nem csupán a zsidókat szereti, nem is csupán a keresztyéneket, nem csupán a hívőket, nem csupán a parancsai szerint élőket szereti, hanem mindenkit.

felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.

Kiért, kikért küldte el Isten Jézust, a Krisztust? – Mindenkiért. – Ki részesülhet Jézus Krisztus váltsághalálának hasznában? – Mindenki, bárki, aki szeretne.

 

Mi következik, minek kell következnie ebből azoknak az életében, akik hálásan fogadják Isten könyörülő, megbocsátó szeretetét? – Ha valaki tényleg szeretne mennyei Atyja gyermeke lenni – nem csupán megbocsátásban részesülő gyermeke, hanem az ő elveit is képviselő, hozzá hasonlóan cselekvő fia/lánya, akkor szeretnie kell ellenségét és imádkoznia kell azért, aki bántja őt. – Ez egy lépéssel továbbmegy az üldözés elviselésénél, a másik arc odafordításánál.

 

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! (Lk 23,34) – Így imádkozott Jézus a golgotai kereszten. – Az első keresztyén vértanú, István pedig így: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! (ApCsel 7,60)

 

Alighanem sokan gondoljuk, hogy ez több, mint amire képesek vagyunk. Valóban.

Ám csak ez a több lehet Isten gyermekeinek célkitűzése.

 

Figyeljünk csak Jézus szavaira, amit a tanítványoknak mondott: Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.

 

Nem vagyunk tökéletesek, nem tudunk tökéletesek lenni. De erre kell törekedni. Amikor bárki keresztyénségről, keresztyén értékekről beszél/papol, ne feledjük: az ellenség szeretete, az érte való imádkozás a leginkább jézusi jellemző.

 

Mennyei Atyánk! Bocsáss meg nekünk, mert nagyon sokszor mi sem tudjuk, hogy mit cselekszünk. Nem tudjuk, hogy milyen következményekkel járnak könnyelmű szavaink, csak a saját érdekeinkre tekintő, önző magatartásunk. Segíts, hogy ne dédelgessük sérelmeinket, s tudjunk lemondani a bosszú szándékáról, sőt legyünk képesek őszintén imádkozni azokért is, akik fájdalmat okoztak nekünk. Munkálkodj bennünk Szentlelkeddel! – Ámen

Igét hirdetett 2021. március 8-án Koczó Pál iskolalelkész.

 

Kedves Polgártársak!

 

Ma is azt remélve osztom meg néhány gondolatomat Jézus tanításához kapcsolódóan, hogy a Szentlélek is fog munkálkodni a meghallgatás közben vagy után néhány hallgatóban.

A múlt hétfőn az ellenség szeretetéről volt szó. Amikor ezt a nehéz leckét „adta fel” Jézus a tanítványoknak, arra is rámutatott, hogy ha csak azokat köszöntjük, szeretjük, akiktől viszonzást remélünk, kapunk, akkor azért nem illet minket elismerés, vagy éppen jutalom. Ebben az esetben – az 5. fejezet 20. versének kifejezésével – „igaz voltunk”, igazságunk nem múlja felül az írástudók és a farizeusok igazságát. Miért kell, hogy felülmúlja azt? Nem versengésből, hanem azért, mert láthatóan elégtelen az írástudók és a farizeusok igazsága.

Az elégtelent felülmúló igazságra, igazságunk megfelelő gyakorlására taníthatnak minket a Máté írása szerinti evangélium 6. fejezetének elején olvasható szavak is.

Mt 6,1–4: Vigyázzatok: kegyességeteket (igazságotokat) ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.  Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, 

hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. 

 

Van egy többnyire karácsony környékén jelentkező TV-műsor, jótékonysági kampány, melynek címe, jelmondata: Jónak lenni jó. A műsor, a kampány szervezői arra igyekeznek buzdítani minél több embert, hogy adakozással segítsenek rászorulókon, fontos ügyeken.

A jónak lenni jó mondat azt is jelenti, hogy jó dolog, hasznos a megsegítetteknek a segítők jósága, ám elsősorban azt kívánja üzenni, hogy annak is jó, az is pozitív élményt él át, aki segít. 

Az evangéliumból felolvasottak olyan magatartást is elénk tárnak, amire inkább az illik, hogy jó jónak látszani. A kürtöltetés ugyan nem volt tényleges gyakorlat (karikatúra), az azonban a zsinagógai gyakorlatban is előfordult, és – mint tapasztaltam – sajnos keresztyén gyülekezeti gyakorlatban is, hogy név szerint kihirdették az adakozókat, akiket – különösen nagy adomány esetén – nagy tisztelet övezett.

Szembesítsük magunkat a következő kérdésekkel!

 

Mi, miért és hogyan adakozunk? S tágítsuk a kérdéskört: miért és hogyan segítünk valakinek? Mi a célunk?

  • Az, hogy megdicsérjenek érte? Az, hogy felfigyeljenek ránk?
    • Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, nyilvánvalóan szükség van arra, hogy lássák, tudják: mit teszünk.
    • Előfordul, hogy körülnézünk, ha átkísérünk egy vakot az úttesten, hogy látták-e, amit tettünk?
    • Az természetes, hogy vágyunk az elismerésre, de az már baj, ha ez a fő motívum, ha ez válik akár még jó indulás után is – szinte észrevétlenül – a legfontosabbá.
    • Jézus szavai szerint az az ember, aki erre törekedve, emberek elismerését keresve adakozik, segít, az többnyire el is éri a célját, meg is kapja a jutalmát.
    • Mint ahogy a hasonló hozzáállású szponzorálás is gyakran célt ér. Támogat valakit, vagy valamilyen tevékenységet, s cserében ismertté lesz, reklámozzák.
  • Ennek a képmutató, vagy pontosabban „magamutogató” segítésnek, adakozásnak az elutasítása nem keresztyén sajátosság. – Már ókori rabbik írásaiban is találkozhatunk hasonló intelmekkel, többnyire hasonló indoklással, mint amit az evangéliumból olvastam. – Ne azt keresd, ne arra törekedj, amit az emberek adhatnak, hanem csak az legyen fontos, amit Istentől kaphatsz. Majd ő megjutalmaz Téged. Majd ő megfizet. Nem kell, hogy tudjanak rólad, tetteidről, Isten mindenről tud. Majd ő megfizet.
    • Szeretném megjegyezni, egyébként is általánosan elterjedt nézet volt Jézus korában a zsidóság, különösen a farizeusok körében, hogy az ember minden tettéért, minden jótettéért is megfizet Isten – legkésőbb a halál után. (A farizeusok is hitték a feltámadást, a halál utáni igazságszolgáltatást.)

 

Mi miért, és hogyan adakozunk? Miért és hogyan segítünk? Mi a célunk?

  • Emberek elismerését, megbecsülését, tiszteletét kívánjuk elérni?
  • Vagy ezekre nem tekintve, Istentől várjuk a jutalmat?

Az utóbbi ugyan valamivel jobbnak tűnik, az önreklámozás elmaradása miatt szimpatikusabb, ám úgy vélem, ez is távol van az igazán jótól.

  • Egyrészt azért, mivel a titokban cselekvésnek, a rejtettségnek hátránya is van. – Elmarad a példaadás. – Továbbá, hogy a Hegyi Beszéd előző fejezetét idézzem: … lássák jó cselekedeteiteket, – igaz fontos a folytatás is: és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.
  • Másrészt azért nem igazán jó az Istentől kapható jutalomra tekintő adakozás/segítés, mert ha kevésbé szembetűnő módon is, de még mindig az önzés a hajtóerő. – Nem adni akar az ember, hanem kapni. S könnyen azt hiszi, hogy megérdemli, tettével kiérdemli, amit Isten ad. – Pedig keresztyénként éppen azt tapasztalom, hogy kapok Istentől. Nem azért, mert megérdemlem, hanem ingyen. Ajándékként. Mondhatnám azt is, hogy kegyelemből, de ezt keresztyén körökben túl sokszor használjuk.

Mik lennének a keresztyén adakozás, a keresztyén segítés jellemzői? Véleményem szerint:

  • Hálából történik. Felismerem, hogy mennyi mindent kaptam, kapok Istentől.
  • Isten dicsőségét kívánom növelni.
  • Nem harmadszor, mert lehet, hogy először: a szükséget látva, jó értelemben megszánva, megsajnálva.
  • jókedvűen, csak belső késztetésből
  • akár áldozatot hozva is – nem csak a fölösből adva, hanem az adás, a segítés érdekében akár valamiről lemondva is. Ámen

 

Igét hirdetett 2021. március 29-én, Binder Anita katolikus hittanár

 

Áldás békesség! 

 

Isten igéjét Izajás próféta könyvéből olvasom, a 42. fejezet 1-4 verséig.  

„Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztottam rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava sem hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a távoli szigetek.” 

Az Ószövetségben többször is megjelenik az a felfogás, miszerint az, aki az Isten színe előtt áll, aki hallja az ő hangját, annak meg kell halnia, annak valamilyen módon szenvednie kell. Azért gondolkodik így az Ószövetség népe, mert bizonysággal van afelől, hogy Isten és ember között akkora hatalmas a távolság, a különbség, Isten annyira nagy, az ember pedig annyira kisporszem hozzá képest, hogy aki valamit is tapasztal belőle, az nem tudja őt befogadni anélkül, hogy valami komoly baja ne történne – hogy meg ne halna. 

Manapság nem gondolkodunk így, tudjuk, hogy Isten tud szólni hozzánk, jelen van az életünkben, akár meg is tapasztalhatjuk Őt ilyen vagy olyan módon. Őszinte leszek önökhöz: a fenti részlet valami ilyesmi a számomra. Engem bizony borzongással tölt el, olyannyira megérint, hogy lélekben nem maradok a talpamon. Levesz engem a lábamról az Isten ezzel a fenti szavával.  
Egyben pedig ez a mai napi olvasmányunk is a katolikus igenaptár szerint, ezért gondoltam, nem futamodok meg a feladat elől.  

Kiről van szó? „Íme az én szolgám” egyértelműen Jézus az, akire a vers utal, mintha egy bemutatkozást hallanánk, mintha az Atya mutatná be nekünk Jézust, Íme ő az, aki. Érdekes, hogy szolgaként utal most rá, nem fiaként. Közeledünk a húsvéthoz, így a nagyböjt ideje alatt olvasott olvasmányok tele vannak feszültséggel: Jézus irgalmatlanul ostort fon, és kihajtja az árusokat a jeruzsálemi templomból: a következmény, a farizeusok belekötnek, és Jézusnak meg kell védenie a saját igazát. Amikor meggyógyítja Bethesda fürdőnél ülő, nagyon régóta béna embert: a következmény: a farizeusok belekötnek, és Jézusnak ismét meg kell védenie a saját igazát. És még jön jó pár hasonló történet végig, az elkövetkezendő nagyhéten is, míg el nem jutunk nagypéntekig, a keresztrefeszítésig, Jézus haláláig, majd pedig a húsvétban mindez feloldódik a feltámadásban.  

De addig is feszültség feszültségen. A megváltónak, a krisztusnak, aki azért jött el, hogy üdvözítse a világot a saját igazáért kell kiállnia, mert a jóért, amit tesz, támadják. Ez nem valami hálás feladat. És talán ezért is olvashatjuk Izajás könyvében a szolga szót: ez nem fiúnak, ez szolgának való feladat, hálátlan, és méltatlan dolog. Jézus mégis teszi, nem mondom, hogy jól érzi magát a helyzetben, mert nem, és ezt ki is fejezi, de teszi, megy tovább. Vajon mi hajtja?  

Az Atya iránt érzett szeretete, az ő akaratába való megnyugvás. Az, hogy az Atyával, az Istennel való kapcsolta mélyebb, nagyobb, mint az a szenvedés, amit el kell viselnie most, és majd később a kereszten főleg.  

Vajon mit jelenthet a „nem kiált majd, nem emeli fel a hangját, hangja nem hallatszik az utcákon” kifejezés? Hát nem hallatszódott a templom megtisztításánál? Vagy nem válaszolt volna vissza az őt támadó farizeusoknak? De, válaszolt, megvédte magát. De nem erőből tanított, a néphez nem ezzel a kiáltással szólt. Tudják, talán még emlékeznek rá, akármilyen rég is volt, hogy önök átlépték az iskola kapuját, a mi aulánkban is szerepel: „nem erővel, nem hatalommal hanem az én lelkemmel. Akkor vagyunk igazán krisztuskövetők, ha igyekszünk megvalósítani mi is ezt, nem erővel, nem hatalommal, nem a világ törvénye szerint vezetünk, vagy vezetjük saját életünket, hanem hagyjuk, hogy Isten tegye bennünk a jót, és erőt merítünk az Istennel való kapcsolatból, éppen úgy, ahogy Jézus is erőt merített egészen haláláig. 

Még egy részt szeretnék kiemelni: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. 

Volt olyan időszak az életemben, (talán önöknek is volt, talán éppen van), amikor én bizony visszakérdeztem az Úrnak erre az igéjére, nem mást, mint azt, hogy: miért? Mi dolga van még uram, ezen a világon a megroppant nádszálnak? Mire való az még?  
A magyar nyelv azt mondja, hajlik mint a nád. Ugye amikor a nád, a sás sokadmagával, gyökerével áll a vízben, a természetes élőhelyén, akkor a szél elhajlítja, fújja. Amikor azonban egyedül van a nádszál, akkor könnyedén megroppan. Mit lehet kezdeni hát ezzel a megroppant nádszállal?  

A pislákoló mécsbelet nem oltja ki? Miért nem? Ha a gyertyán már túl rövid a kanóc, azt meghosszabbítani semmilyen módszerrel nem lehet, a láng már csak szenvedve, küszködve ég onnantól fogva.  

Hát miért nem vet véget az Isten ezeknek a szenvedéseknek?  

A választ talán az lehet rá, mert ő maga is átélte a megroppant-nádszál-létet, a pislákoló-mécsbél-létet. És Jézus útja itt fenn Jeruzsálemben egyfele tart, ami nem más mint sajnos a kereszt. Legyünk mi a társai, tartsunk ki mi is ővele. Kövessük őt a kereszthez, a keresztig, miközben viszünk mi is saját magunk keresztjét.  

 

A nagyhét, nagyböjt utolsó hete köszönt be ezzel a nappal. Most, hogy pandémia van, és nem lesznek élőben megtartott nagyheti istentiszteletek, szentmisék, kérem önöket, hogy azok is, akik eddig nem vettek részt élőben ezeken, most csatlakozzanak fel valamelyik online műsorra, és kövessék, kövessük Krisztus útját a keresztig, majd pedig a feltámadásig.  

 

Imádkozzunk: Atyánk, Istenünk, add meg nekünk a tisztánlátás kegyelmét ezekben a napokban, hogy láthassuk, mit jelent követni téged. Mit jelent megtörtnek, mégis hasznosnak lenni, mit jelent pislákoló lánggal égni, de mégis a te szolgálatodban élni. Ámen.  

 

Most pedig mondjuk el közösen az Úr imáját.  
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…. 

Igét hirdetett 2021. április 12-én Juhász Pál Balázs.

2019Aznap, a hét első napján este ott, ahol összegyűltek a tanítványok, a zsidóktól való félelmükben az ajtókat zárva tartották. Eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk:
– Béke veletek!
20Miután így szólt, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
21Jézus erre ismét ezt mondta nekik:
– Béke veletek! Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.
22Ezt mondván rájuk lehelt, és így folytatta:
– Vegyétek a Szentlelket! 23Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, és akiket megőriztek, azok megmaradnak.
24Tamás, egy a Tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor Jézus megjelent. 25Így szólt hozzá a többi tanítvány:
– Láttuk az Urat.
Ő azonban ezt mondta nekik:
– Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.
26Nyolc nappal később ismét odabent voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, Jézus eljött, megállt középen, és így szólt:
– Béke veletek!
27Azután Tamáshoz fordult:
– Tedd ide az ujjad, és nézd meg a kezem, nyújtsd ide a kezed, és tedd az oldalamra, és ne légy tovább hitetlen, hanem hívő!
28Tamás így felelt:
– Én Uram, én Istenem!
29Jézus így szólt hozzá:
– Mivel látsz engem, hiszel. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.
30Sok más jelet is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. 31Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia; és e hitben életetek legyen az ő nevében.

 

(Jn 20,19-31)

 

A mai evangéliumból két, meglátásom szerint összetartozó gondolatot kínálok további elmélkedésül.

 

Sebek és békesség. A szövegben Jézus kétszer is megmutatja a kereszten kapott sebeit: átszúrt kezeit, lábait és oldalát. A sebek kétszeri említése mellett a békesség háromszor jelenik meg a szövegben, mind a három alkalommal a sebzett Jézus ajkán: Béke veletek! Az Úr nem rejtegeti sebeit, hanem elfogadja valóságukat és békét kínál belőlük tanítványainak. Feltámadt, megdicsőült testéről nem tűntek el a megváltás, a békeszerzés jelei. Izajás azt írja Jézus sebzett testéről, hogy „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5), mert Ő a sebzett gyógyító. Jézus sebeiből békesség fakad Isten és ember, ember és ember között egyaránt, valamint önmagam valósága iránt is.

            Fakadhat az én sebeimből is békesség? Vagy a sebzettség vége nem lehet más, mint a lassú pusztulás és halál? Ha elfogadom a sebeim létét és feldolgozva jelentésüket szembenézek velük, akkor nem kell így lennie, akkor nem kell, hogy rossz vége legyen a történetemnek. Akkor képes leszek elviselni a sebek jelenlétéből fakadó feszültséget az életemben, végső soron több leszek, gyarapodok, fejlődök.

            Jézus sebeiből élet fakad, a te életed, mert Ő így döntött. Mindannyian sebzettek vagyunk, a kérdés csak az, hogy mit kezdünk ezzel a ténnyel. Te döntöd el, hogy mit kezdesz a sebeiddel, mert hatalmad van erre, mert van erre szabadságod. A sebeidből fakadhat betegség és halál, vagy gyógyulás és élet. Válaszd a gyógyulást, válaszd az életet!

 

Igét hirdetett 2021. április 19-én Viczián Zsófia hittanár.

 

Heti énekünk: 23. zsoltár Az Úr énnékem őriző pásztorom… 

 

Régóta foglalkoztat irodalmi művek, filmek vagy akár hétköznapi helyzetek kapcsán is, hogy mi van a nagy, katartikus események után? Hogy hogyan van ez az „utána-pillanatMi történik a mesében akkor, amikor vége van a hetedhétországra szóló lakodalomnakMi van a másnap, miután Odüsszeusz végre a saját házában saját uraként ébred? Mit érez Rómeó és Júlia családja, a ravatalról hazafele?  

Mik a lehetőségek? Jöhet a nagy krízis után nyugalom, elégedettség. Jöhet fásultság is, unalom, vagy éppen csalódottság. Félelem, tanácstalanság. Bizonyos fokig könnyebb addig, amíg sodornak az események – ha elül a vihar, az ember már csak a vihar okozta új helyzetet, sokszor a pusztítást látja. Meg újra önmagát. 

Most több szempontból ilyen utána-helyzetben érzem magamat, magunkat. Elmúlt a húsvét, a húsvéti szünet is, még távolinak tűnik a pünkösd. Talán, reméljük, utána vagyunk már a járvány felfelé ívelő szakaszának is, nagyon lassan, de talán csökkennek a híradások szomorú számai. Sokunknak van gyásza: a tragédiák megestek velünk, visszavonhatatlanul. Mögöttünk van ugyanakkor a sötét és hideg tél, a változékony kora-tavasz, talán jövünk már ki az alagútból, több lesz a fény, a melegség. 

Juhász tanár úr is a múlt heti áhítaton olyan bibliai igéket hozott, amelyek ebben az utána időszakban zajlanak: Jézus feltámadása után, sebzetten, de már dicsőséges testben – ezt nem tudjuk, pontosan milyen – megjelent a tanítványoknak. A múlt hét reggeli igéinek is ilyeneket választott Koczó tanár úr: nem beszéltünk össze, de úgy látszik, mindhárman ebben az utána”-ban gondolkoztunk, vagyunk.  

Merthogy én is egy ilyen történetről szeretnék néhány gondolatot elétek hozni. Aemmausi tanítványokról szóló részt olvasom Lukács evangéliumának a legvégéről. Az időpont, amikor ez játszódik: húsvét vasárnapja, késő délután. Helyszín: Jeruzsálemtől nyugat felé. „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt.” (Lk 24,13-16) 

Szóval a nyitókép ez: baktat két ember az úton, közben lassan megy le a nap. Rosszkedvűek, tele van a szívük azokkal az eseményekkel, amik történtek az elmúlt napokban Jeruzsálemben. Talán már ott voltak, amikor épp egy hete Jézus ünnepélyesen, éljenző tömeg közt bevonult a városba, aztán hallották, hogy elfogták, és talán látták a kereszten is, halottként. Sőt, a feltámadás híre is eljutott hozzájuk, igaz, ezt valami asszonyok mondák, szóval bizonytalana információnak számított. Túl vannak a dolgokon, mennek ki belőle.  

Nagyon sűrű kép ez, sokatmondó, mintha egy festményt látnánk. Hosszú árnyékok, lemenő nap, az este feltámadó szele. Mivel Jeruzsálem hegyen épült város ténylegesen is lefele mehettek. És szimbolikusan is. Távolodtak a reményeiktől. Távolodnak a templomtól is. Ez tényleg egy elég depresszív, elég reménytelen „utána” pillanat. Sportnyelven fogalmazva: innen szép fordítani. 

Nem akarom feltétlenül azt mondani, hogy hasonló helyzetben érezhetjük magunkat néha, de azért mégis sok minden igaz lehet ránk is. Hogy ilyen lejtmenet most az életünk. Például a végzősök joggal érezhetik, hogy igen, ők most már tényleg elvesztették az utolsó évük sok remélt élményét, és ezt nem is hozza vissza már semmi. Ez az év bizony elment, így ment el. De a többiek is gondolhatják, hogy sok várakozásunk hiábavaló volt.  

És talán Istennel szembeni várakozásaink is. Ezek a tanítványok is mást vártak: egy felszabadító, dicsőséges Messiást, aki elhozza a zsidóság újbóli szabadságát, önállóságát. És mi lett? Egy „zúzott, véres szenvedő fő”, egy gyorsan lezavart koncepciós per. Nem ezt várták Istentől. És sokszor mi is ezt érezzük: hogy azért Isten egy kicsit most már összekaphatná magát például járványügyileg. Vagy hogy azt vártuk, hogy ha Istent követjük, akkor majd nyugalmunk lesz, békességünk, jó közösségünk. És lehet, hogy egyik sincs. Akkor az ember csalódik, mert Isten nem az ő istenképének megfelelően „viselkedik”, és úgy érzi, hogy az előzetes reményei nem teljesültek. És elindul, elfelé a Templomtól, egyre messzebb, Istentől is messzebb, egyre messzebb   

Az Emmaus felé tartó férfiak mellé egy másik vándor szegődik, és beszédbe elegyedik velük. Talán fel se néznek, azért se ismerik meg, hogy az maga Jézus. Mennek leszegett fejjel, tele van, csordultig van a szívük keserűséggel. A maguk bajával. Az Ószövetségben van egy hasonló jelenet, Ábrahám megy a fiával, Izsákkal, nehéz paranccsal a szívében: fel kell áldoznia a fiát. Ott olvassuk ezt „a harmadik napon felemelte a tekintetét Ábrahám”. Addig nem? Valószínűleg nem: csak maga elé nézett, le az útra, befelé. „Mentek tovább, ketten együtt.” 

Mennek, beszélgetnek. Mostanában egyre jobban feszélyez, hogy szinte mindegy is, hogy milyen társaságban, kivel, de akivel csak beszélek, szinte azonnal a járványra, az oltásra terelődik a szó. Csordultig tele a szívünk ezzel a problémával, ezzel a helyzettel, másról se beszélünk. És soroljuk a veszteségeinket: ez a nehéz, az az unalmas, gyűlik a feszkó a tagjainkban, jönnek fel a kilók, mennek el a hetekVégtelenül csalódottak vagyunk, akkor is, ha valójában nincsenek igazán nagy veszteségeink. Csak azokat látjuk folyton, állandóan a veszteségeink vannak a fókuszbanholott ha fölnéznénk, lehet, hogy kiderülne, hogy azért jócskán van miért hálát is adnunk. Sőt, mi több, velünk vándorol Jézus is, ott lépked mellettünk! 

Jézus, aki kérdez. Fontos leszögezni: mindig Jézus szokott kezdeményezni, megszólítani. Már ha egyáltalán hagyjuk, hogy megszólítson. De ez a történet számomra a tekintetben is nagyon beszédes, hogy Isten hogyan végzi a lelkigondozást, hogyan próbál kihozni egy ilyen magunk sebét nyalogató depresszív hangulatbólElőször csak kérdez, beszélteti a tanítványokat, hogy öntsék csak ki, mi van bennük, mi az a sok csalódottság, amit visznek. El is mondják, ahogy olvassuk. „Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Legalább ennyi már történik: megállnak. Nincs ez a leszegett fejjel bandukolás, valami mégis elkezd történni velük. Sokszor ennyi is elég: álljál már meg egy pillanatra és nézz föl! Zökkenj ki!  

Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.” (Lk 24,17-24) 

Két teljesen alap kérdést tett föl Jézus: 1. Miről beszélgettek? 2. Mi történt? Egyelőre ennyit. 

Ti miről beszélgettek egymás közt? Mi az, ami a leggyakoribb témátok, mi foglalkoztat a legjobban titeket? Beszélgettek amúgy, megosztjátok egyáltalán valakivel, mi van bennetek? Vagy mindenki csak beszél, de az igazán személyes dolgainkat inkább nem is mondjuk ki? Érdemes ezen elgondolkozni. És persze hozzátenni, őszintén: beszélgetünk-e Isten dolgairól, téma-e egyáltalán, amiket a hittanórák, az áhítatok előhoznak belőlünk? Beszélünk-e a lelki dolgainkról? 

A másik kérdés is faék-egyszerűségű: mi történt? Szépen el is mondják ezek a férfiak, hogy mi. Jézus ezek után elég keményen reagál, amikor lényegében azt válaszolja nekik, hogy hát bocs de ti nem értetek semmit. Így olvassuk: „Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. (Lk 24,25-27) Ez is lényeges: kérdéssel indult a lelkigondozás, de nem marad végig csak a kérdezgetés. Egy ponton egy állításnak kell következnie, még akkor is, ha az nem fog feltétlenül jólesni a másiknak. Nagyon csomagolgatni sem kell feltétlenül 

Jézus épp azzal fogja ezt a két embert kihozni a reménytelenségükből, hogy felemeli a tekintetüket. Hogy elmagyarázza, hogy az, ami történt, egy másik, magasabb perspektívából valójában egy korábban már sok elemében megjövendölt eseménysor volt, Isten terve, aminek oka és célja volt. Ebben pedig nem kisebb dolog, mint az ember megváltásásnak a csodája történt meg, világtörténelmi léptékű esemény. Örömhír, megszabadulás, a halál legyőzése. Arra, hogy mi történt, lehet, hogy ugyanaz a válaszha pusztán az eseményeket nézzük, de innen nézve ez a történet nem egy értelmetlen, csúfos zuhanás, hanem egy beteljesülő, diadalmas végszó.  

A hatás: ezek a tanítványok végül felismerik az útitársukban a feltámadott Jézust. És emiatt még aznap visszafordultak, szinte rohannak vissza. Ahogy Lukács leírja:  Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. Tele lettek lendülettel, reménnyel, elszántsággal.  

Miért? Félreértés ne essék, nem azért, mert jött itt egy okos rabbi, aki kognitívan átstrukturálta a dolgokat úgy, hogy most már értik, hogy mi miért történt és így már oké. Ez elég hervasztó tanmese volna csupán. Nem. Ez a két ember egy személyes találkozás energiájával, lendületével telítődik. Ők akkor ott a feltámadott Jézussal találkoztak, és ettől az egész életük, a velük megesett dolgok egészen más megvilágításba kerültek. 

Kívánom, hogy éljük mi is át ezt a feltöltő, reményt adó, önsajnálatunkból kizökkentő találkozást a feltámadott Krisztussal. Mert ez ma is lehetséges. És ma is tud közösséget, hitet adni, ahogy akkor is tudott. Ámen

Post Author: sylvester